Az Életrevalók ikonikus jelenetében elhangzó „Nincs kéz, nincs csoki” mondat néhány másodpercben mutatja meg, mire is van igazán szüksége annak, aki fogyatékkal él. Nem sajnálatra, nem zavart csendekre, hanem arra, hogy valóban lássák őt: embert, személyiséget, humort, vágyakat, határokat. A szeretetteljes, őszinte viccelődés felszabadít, mert nem a hiányra, hanem a kapcsolódásra irányítja a figyelmet.

Számomra ez a jelenet arról szól, hogy a fogyatékosság nem egyenlő a törékenységgel. Sokkal inkább arról, hogy merjünk egyenrangúként kapcsolódni, kérdezni, nevetni, és teret adni annak, hogy a másik önmaga lehessen – minden nehézségével és minden erejével együtt.

Amikor azt mondjuk: „nincs kéz, nincs csoki”, valójában azt is üzenjük, hogy a humor lehet híd két világ között. Aki fogyatékkal él, gyakran nem különleges bánásmódra vágyik, hanem normális, hétköznapi viszonyulásra, amelyben belefér a nevetés, a csipkelődés, a játékos határfeszegetés is. Ez a fajta humor nem bánt, hanem éppen ellenkezőleg: megerősít.

Hiszem, hogy a legnagyobb ajándék, amit adhatunk, az a figyelem és az őszinte jelenlét. Ha merünk kérdezni, ha nem félünk a kínosnak hitt helyzetektől, akkor valódi találkozások születnek. És ezekben a pillanatokban derül ki, hogy a fogyatékosság nem választ el bennünket egymástól – csak másféle történetet mesél el ugyanarról az emberi létről.