Néró - avagy hogyan váltam négy lábú barátom társává
Ha a pohár félig üres - borzasztóan sajnálom, hogy nem ismerhettem kölyöknek.
Néró Covid kutya. 2020-ban magányosan róttam a köröket a bezártság első hónapjaiban, mert menni kellett, ki a levegőre, a szabadba, megjáratni magam az egész napos gép előtt ülés előtt és után is. Egy idő után érezni kezdtem, hogy valami hiányzik. Valaki hiányzik. A gyerekek csak ritkán kísértek el, dolguk volt, vagy még aludtak. De miért sétáljak egyedül, ha kutyával is lehet?! Heuréka!
Elkezdtem hát nézelődni. Tudtam, hogy a menhelyek tele vannak, ezért meg sem fordult a fejemben, hogy fajtatiszta kiskutyát keressek. A Retriever Rescue-t egyik kollégám ajánlotta figyelmembe, rákerestem hát, végigböngésztem az általuk mentett és ideiglenes befogadókhoz kihelyezett kutyusok hosszú listáját, képekkel, leírásokkal. És szembejött velem, ereje teljében, 4,5 évesen, olyan kisugárzással, ami mellett nem lehetett elmenni. Újra és újra meg kellett nézzem a képeit, elolvasni a leírásokat. Bamm, ő az, éreztem, hogy őt kerestem.
Nérót két előző gazdája is leadta. Állítólag szökős volt, állítólag a rövid farka is egy szökési kísérlet eredménye - ezt már soha sem fogjuk biztosan megtudni. A jobb hátsó lába egyszer el volt törve. A szeme mégis csillogott. Megfogott. Olyan castingon estem át, miután jelentkeztem az RR-nél, mint még soha azelőtt. Először lebeszéltek róla. Néró domináns, bivaly erős, napi 3-4 órás mozgásigénye van. Eltelt néhány nap, de csak nem hagyott nyugodni a dolog, felhívtam őket hát még egyszer és elmentünk a gyerekekkel együtt megnézni, Jutkához, akinél fél évet töltött. Amikor megjelent hatalmasnak láttam, erősnek, mély hangjával német juhászokat megszégyenítő házőrzést mutatott be, amíg be nem mentünk a kapun. Aztán előkerült egy teniszlabda és a világ legboldogabb vadászává avanzsált. Tudtam, hogy ő az. És szerintem ő is érezte, hogy - bár sokat kellett várnia - megjött a társa.
A castingra visszatérve - mindent felmértek, hol, hogyan, miként tartom majd, megnézték a házunkat, kijavíttatták velem a kerítést, megbizonyosodtak róla, hogy komolyan gondolom és hogy jó helyre kerül majd. Úgy ítélték, ez lehet Néró utolsó esélye, még egy csalódást nem viselne el. Jutkának és az RR-nek nem lehetek elég hálás érte, hogy ennyire biztosra mentek és nem adták oda más érdeklődőnek, akik hamarabb jelentkeztek érte.
A pohár félig tele. Vagy inkább majdnem teljesen.
Februárban lesz tíz éves, élete nagyobb részét immár mellettem töltötte! Pont olyan, amilyennek magányos sétáimon elképzeltem a kutyatársamat. A póráz nálam van, de nem kell, a láthatatlan póráz mindig összeköt, elég egy halk szó, laza fütty és tudja mit szeretnék tőle.
Ezért persze meg kellett dolgozni, az első hónapokban még lobogtam a póráz végén, olyanokat rántott rajtam néha séta közben, hogy alig bírtam kapaszkodni. Nem siettettem a dolgot, tudtam, hogy jó pár hónapig eltart majd, amíg összeszokunk. Én megtanulok kutyául, ő pedig megérti, hogy mit is szeretnék tőle. Egy pénteki napon hoztam el Nérót (a születésnapom után pár nappal - micsoda ajándék!!), másnap pedig már ott voltunk az Őrmezői kutyaiskolában, ahol Kresi és szakértő terápiás kutyacsapata "bevizsgálták" Nérót - és a zéró kötődés ellenére elkezdhettük az alapfokot.
Rengeteget tanultam a kutyaiskolában (ami igazából emberiskola, a kutyák többnyire tudnak kutyául, a gazdákat kell valójában kiokosítani). Alapfok, középfok, majd kis ráhagyással felsőfok. Néró játszi könnyedséggel vette az akadályokat; megtanult törölközőre feküdni, kimenni a bójához, rengeteg engedelmességi és ügyességi feladatot, ami számomra legfontosabb volt - megismertük egymást úgy igazából, kézben tartható kutya lett belőle, akit gond nélkül elengedhetek bárhol, utcán, erdőben, vagy akár egy zsúfolt bevásárlóközpontban (ezt mondjuk inkább kihagyjuk mindketten). 7-8 hónap kemény kitartó munka kellett ehhez, rengeteg séta, tanulás, ismétlés és türelem. De nagyon megérte!!! A klikker nem lett a kedvencünk, amit kellett azt megtanultunk formálással, de a szabad séta, a zsákmányszerzés (ösztönkontroll - fogd, hozd, ereszd), a mantrailing olyan magas színvonalú közös programok, amikről a legelején álmodtam.
Fantasztikus, nagy tudású emberekkel ismerkedtem meg, hálás vagyok, hogy tőlük tanulhattam. Ha esetleg olvassátok, Kresi, Niki, Barbi, Vera, Tana, Taxi és Béla - KÖSZÖNÖM.
Korom Gábort személyesen (még) nem ismerem, de neki is köszönöm. Tükör módszer rulez.
Elértem a célomat, szabadon sétálhatok Néróval, tökéletes biztonságban tudva mind őt, mind másokat, mind saját magam. Ha 20 méterre van tőlem és előtte kiugrik egy macska, vagy egy vadnyúl, - mint a Kamaraerdei fennsíkon nemegyszer - egyetlen szó és visszajön hozzám. Nem a zsákmány után indul, ami hatalmas dolog szerintem - és fantasztikus érzés.
A kutyák terén kevésbé jártas olvasó felteheti magában a kérdést, hogy ok, de mégis mindezt hogyan? Anélkül, hogy nagyon belemennék a részletekbe, a lényeg annyi, hogy pár hónapos kemény, kitartó és következetes munkával rendeztük a viszonyunkat. Eleinte ő akart engem megvédeni mindentől, ő akarta intézni a dolgokat. Aztán fokozatosan átadta az irányítást, megdolgoztam a bizalmáért és ezt azóta igyekszem fenntartani, megszolgálni és meghálálni.