Az írásról

(Zárójelbe téve rögtön a bejegyzésem elején egy hirtelen felmerülő kérdés - vajon van-e az írásnak jövője, van-e annyira egyedi egy adott szerző stílusa és képzeletvilága, hogy ne legyen reprodukálható, helyettesíthető a mesterséges intelligencia által? A kérdés már egy ideje foglalkoztat, most a blogbejegyzés létrehozásakor a szoftver azonban már felkínálta az AI által generált tartalom használatát, ami lehet, hogy még nem tart ott, hogy egy elmélkedő bejegyzést kiváltson az én hangomon, de valószínűleg nem sok kell már ehhez. A válaszom a kérdésre a mai fejemmel - remélem van az írásnak jövője, mindig lesznek akik az autentikus tartalomra kíváncsiak, a mesterséges intelligencia felhasználhatóságát azonban fontos lenne szabályozni. Használjon bátran bárki amit akar, csak legyen forrásmegjelölés, akár egy szakdolgozatban...) 

Na de kezdjük a mai témát. Mindig is csodálattal töltöttek el azok az emberek, akik már tízen- huszonéves korukban magas szinten képesek voltak megfogalmazni gondolataikat, érzéseiket. Nekem jóval több időbe telt, amíg megtaláltam a saját hangomat. 

Szeretem a verseket, a rímeket, a játékot a szavakkal. Fiatalon próbálkoztam is, aztán hosszú csend, mintha kinőttem volna belőle. Egy-egy vicces rímes születésnapi köszöntő meglepően könnyű és igen élvezetes megírása maradt, ami ébren tartotta az izommemóriát a kezemben, vagy inkább a fejemben a játékot a szavakkal, de ez édeskevés volt ahhoz, hogy írásnak legyen nevezhető.

Jóval később értettem meg, hogy én valószínűleg úgy működöm, hogy a rengeteg begyűjtött élményt (olvasás- és megélt élményeket) az agyam szintetizálja. Talán Vámos Miklóstól származik az a bölcs megállapítás, hogy az íráshoz mindenekelőtt rengeteget kell olvasni. Nos valószínűleg vannak ez alól kivételek, esetemben mindenesetre biztosan így van.

Én is úgy voltam vele, mint jó sokan, akik szeretnek olvasni és már megéltek ezt-azt; éreztem, hogy van bennem egy történet. Nem tudtam mi lesz belőle, csak bennem volt az érzés. Majd valamikor... 

Aztán egyszer - teljesen váratlanul, mondhatni indokolatlanul - az ikerlányaim szülinapi buliján, az egyik híres "gyermekbuliztató helyen" valami megmozdult, valahogy kikívánkozott az első sor. Amíg a gyerekek önfeledten játszottak, én pedig a cuccokat őriztem, egy hirtelen ötlettől vezérelve kértem egy papírt és egy tollat a pénztárban és elkezdtem írni. Megjelent előttem az egyik főhős, egy óra alatt megvolt négy teleírt A4-es oldal és bennem volt a többi főszereplő is. Láttam őket, életre keltek. Mámorító érzés volt.  

Azóta már jópár év eltelt, hol többet, hol kevesebbet tudtam vele foglalkozni, általában kávézókban lopott percekben - amíg a gyerekekre vártam az edzéseik alatt, néha esténként, ritkán éjszaka, volt, hogy hónapokig semmit nem írtam, a regényem alakjai viszont évek óta kísérnek a mindennapokban. Az első részt megírtam, lezártam, a második jóval nehezebben megy, a szereplők ritkábban akarnak megszólalni, ha azonban van mondanivalójuk, igyekszem megtalálni az időt, hogy lejegyezhessem. 

Szigorúan kézzel, töltőtollal. 

Visszakanyarodva a kezdeti zárójeles gondolathoz - remélem, hogy az írásnak van jövője, máshogyan fogalmazva, remélem, hogy mindig lesz olvasó aki hús-vér emberi gondolatokra kíváncsi. Számomra az írás rendkívül élvezetes időtöltés, féltett kincs, amire rá kell szánni a drága időt, a megfelelő pillanatban. Hobbi, talán picit több is annál, mivel megteremtettem egy világot, amiben már otthonosan mozgok és a szereplőket jól ismerem. Nem vagyok író, talán nem is leszek soha, de rendkívül élvezem. Úgyhogy nem aggódom, csak reménykedem...

Ha benned is van egy történet, ami érzed, hogy kikívánkozik, egyszerűen kezdd el írni.

Ha úgy érzed, hogy elakadtál, nem találod a sok prioritás között azt a kis én-időt, ami feltölt - legyen az az olvasás, az írás, a sport, vagy bármi - keress bátran!  

a coach, akit keresel